Valamelyik nap bekerültem a Vörösmarty térre és volt egy fél órám semmittenni. Általában elkerülöm a belvárost, mert zsúfolt és sokszor felásott utakon kell beverekednem magam, közben jobbról-balról biciklik, motorbiciklik, esetleg autók előzgetnek. Mindenki ideges, én is. Aztán jön a parkolás nehézsége és máris elment minden kedvem a belvárostól. Tömegközlekedni pedig már jóformán el is felejtettem, nem biztos, hogy tudom hogy kell felszállni egy buszra.
Valahogy ez most mégis jobban sikerült, napokkal előre készültem a viszontagságokra, a mélygarázsba is befért az autó, csak a tetején levő antenna karcolta a betonplafont, mintha Freddy bácsi keze lett volna. Két megbeszélésem közt pedig leültem a téren egy padra és majszoltam a sajtos-tejfölös lángost néhány német (biztos volt NDK) turista társaságában. A nap kisütött, ami nyilván nekem szólt, hogy még Ő is képes megszakítani hosszú bújócskáját a felhőkkel, csak mosolyodjak el már végre. És akkor feltette a pontot az i-re egy trombitás, aki nem túl messze tőlem játszott a hangszerén nagy fekete erősítődoboza mellett. Valamikor ez megolvasztotta volna a páncélt az arcomon, de egyszer csak elém termett Rigócsőr királyfi.
Rigocsőr királyfi egy mesehős gyerekkoromból. Bizonyára könyvben született, de én színházban láttam Kolozsváron. A tanítónéninknek köszönhetően már első elemiben volt színházbérletünk. Nem is a darabokra emlékszem, inkább a nagy rohangálásokra a szünetekben földszintről emeletre és a másik oldalon vissza, kergettük egymást vadul, majd izzadtan kipihentük magunkat a mélybíbor bársony székeken, amiken még hintázni is lehetett. Aztán egyszer valahogy nem az osztállyal is elkerültem, biztos a cselédlány vitt el Karácsonykor, hogy otthon nyugodtan feldíszíthessék a fát. A megszokott emelet helyett az első vagy második sorban volt a helyem, talán a színház gazdasági igazgatója, a nagybátyám szerezhette. Jó volt az osztálytársakkal bakalódni, suttogni az erkélyen, de azért az első sorból, közelről látni a színészeket, ott lenni szinte velük együtt a darabban, azért mégis izgalommal töltött el. Majd megjelent Rigócsőr királyfi és valami összeomlott bennem. Láttam, hogy az orra - ami nagy hórihorgas csőrszerű orr volt - tulajdonképpen egy rákötözött műorr. Jól kivehető volt hol ért véget a saját orr és hol kezdődött a csalás.
Nem voltam hülyegyerek és rég nem hittem már a mesékben, egy percig sem gondoltam azt, hogy Rigócsőr királyfi színészét úgy válogatták, hogy neki eleve nagy orra legyen. Nyilvánvalóan be kellett öltöztetni, kifesteni - és nagy orrot ragasztani neki. De mégis.... Az erkélyről meg volt az illúzió, hogy az egy igazi Rigócsőr és igazi királyfi. Az első sorból ő egy színész volt, akit láthatóan jól befestettek és nagy papírorrot ragasztottak rá. Egy álom véget ért.
És most a Vörösmarty téren, sok év élet után úgy éreztem az élet színpadán mind előbb levő székeken ülök és mind több és több ál-orrot látok. Előszöris hogyhogy egy és csak egy ember kap engedélyt egy nagy téren, ahol sok vastag pénztárcájú kölföldi vendég járkál? Láttam, dobtak be a kalapjába rendesen. Miért nem 3-4-5 performanszt látunk? Élő szobrok, földön ülő hegedűs a kutyájával, zsonglőr, tűznyelő, szóval miért csak egy? Hátha nem is szabad? De akkor hogyhogy elsétálnak rendfentartók és nem szólnak? Nyilván lefizette az önkormányzat megfelelő emberét, és/vagy a rendőröket, így senki mást nem engednek, amiért az a pár guruló Euró piszkos pénztárcákba vándorol majd este. Így aztán a trombitálás hamisan hangzott, legalábbis átvitt értelemben.
Nyilván megharagudott rám rigócsőr királyfi, mert megláttam a titkát. Ezt aztán meg is bosszulta. Megvárta míg felnőtt leszek, aztán azóta kísért a szelleme. Amikor meglátok egy koldust, egy utcai zenészt, egy jó helyen háborítatlanul áruló valakit mindig mellém szegődik és elrontja az élményt. Nem tudom a koldust sajnálni, nem élvezem a zenét és nem veszek semmit a nénikétől. Az illúziónak vége.
Utállak királyfi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése